Tandíjról

Pár éve Bécsben nyaraltunk barátoknál, és bele is szaladtunk egy (akkor még létező) kulturális szakadékba: nekik egyáltalán nem volt államilag támogatott egyetemi oktatásuk. A bevett gyakorlat az volt, hogy egy évig jártál egyetemre, majd egy évre elmentél valamilyen céghez dolgozni, és félretettél annyit, hogy fizesse a következő egyetemi éved...

...az öt éves képzést családi segítség nélkül tíz év alatt tudták elvégezni, egy olyan gazdaságban, ami ráállt a viszonylag olcsó, egy éves időtartamra megkapható egyetemisták tömeges alkalmazására.

Sárga voltam az irigységtől. Ők nem értették, miért – nekünk (akkor még) az egyetem egy fillérbe sem került, elmélyedhettünk a tanulmányainkban, nem kellett a végén egy évtized távlatából visszaidézni jegyzeteket ahhoz, hogy átpasszírozd magad az államvizsgán... Arany élet.

Amit én láttam, az egy egész másfajta Kánaán volt. Egy olyan egyetemi diploma, amin felül különböző cégeknél megszerzett, releváns szakmai gyakorlatod is van. Öt állás, amiben kipróbálhattad magad, öt munkahely, ahol kapcsolatokat és ismereteket szerezhettél.

Úgy sétálni ki egyetemről, hogy mesterszintű oktatásban vettél részt, és munkatapasztalatod is van... tudod, mi akarsz lenni, mert már próbáltad... szerintem felülmúlhatatlan. Mélyedjen el a fókuszált tanulásban az, aki nem akar kilépni a katedra árnyékából a valódi életbe; nekem kidobott idő volt minden olyan vizsgára készülés, amiről messziről látszott, hogy soha, semmilyen élethelyzetben nem fogom hasznát venni.

(...)

Itthon nem az a probléma, hogy kivezetik az ingyenes állami oktatást; nem ettől fog leáldozni az ország csillaga. De az oktatásügyi válság (mert itt, ebben válság van!) egy részét valóban lehet, és érdemes pénzzel orvosolni.

Az oktatás színvonalát a tanári fizetések radikális emelésével (és ezáltal a tanári pályára kerülők versenyeztetésével és szűrésével) lehet helyreállítani csak. Ez közügy, mivel jelenlegi adófizetőként mindannyian részt vettünk az oktatási folyamatban – legkevesebb tizenkét éven át. Ennek a költségeit akkor nem lehetett bevasalni rajtunk, most viszont igen. Ez egy érdemes, és értelmes adó lehetne, közvetlen elszámolással: ennyi került a költségvetésbe, tehát ennyit kell költenünk rá.

(Persze mindaddig, amíg az oktatásra szánt pénzt a százszor kivéreztett önkormányzatoknak kell összedobnia, erre nincs esély.)

Az egyetemi hallgatók oktatásáról viszont az egyetemi hallgatóknak maguknak kell gondoskodniuk, hiszen egyrészt ez a mindenki számára kötelező éveken felül vállalt oktatásban való részvétel, másrészt ebben a korban már önálló munkavállalásra képesek. Ez nem lehet össztársadalmi teher, és csak töredéke hárítható át alapítványokra, és egyéb külső ösztöndíj-forrásokra. 

Az oktatási költségek kitermelése történhet egyetem alatt és mellett végzett munkaként is, vagy megoldható áthidaló hitellel (mint a roppant szerencsétlen Diákhitel II – de piaci alternatívák kellenének, nem állami hitel!). Ehhez viszont nem elengedhető feltétel, hogy legyen is munka az egyetemi tandíjat megkeresni kívánóknak.

Ami ma Magyarországon nincs.

A már diplomázott, akár évek munkatapasztalatával rendelkezőknek sem tud elegendő munkahelyet felmutatni az ország. Négyszázezer munkát kereső, tapasztalatlan fiatallal végképp nem tudunk mit kezdeni!

És ezért elhibázott döntés az államilag támogatott egyetemi oktatás radikális kivezetése: nincs helyette elfogadható alternatíva, csak egy állami monopóliumként bebetonozott hitelkonstrukció.

Nem kell közgazdasági vagy etikai ismeret a szükséges következetések levonásához – ez zsigerből is felháborító.

(...)

Értjük, persze. A folyamatosan növekvő adóterhek és a kiszámíthatatlan gazdasági környezet miatt sorvad a hazai gazdaság, vele pedig a fellendíteni kívánt középosztály zsugorodik tehetetlenre. Akinek kedve és lehetősége van céget alapítani, és munkavállalóként megjelenni a piacon, az rendszerint elég vállalkozó szellemű ahhoz is, hogy ezt kedvezőbb körülmények között, külföldön tegye. A hazánkból elszivárgó tehetséget pedig nem lehet pótolni.

Ezer olyan magyar vállalkozást talán még fel tudunk mutatni, ami száz embernél többnek ad munkát. Tízezret semmiképp. Egyszerű visszaszámolni innen, ezres nagyságrendben van azoknak a magyaroknak a száma, akik a semmiből fel tudtak építeni, és tartósan nyereségesen tartani több száz főt alkalmazó vállalkozásokat. Ez nagyon kevés. És a helyükre törekvőknek, a most egyetemista sorba érő tehetségeknek milyen jövőképet adunk?

Semmilyet. Mindenhol máshol könnyebb boldogulnia, mint itthon, "hazai terepen". Ha tíz ilyen magyarból csak egy megy el, ez évente tízezer munkahelyet jelent, ami sosem jön létre. Tízből egy! A kivándorlási hajlandóságot ennél sokkal magasabbra tolta az ifjúság lehetőségeit évről évre egyre drasztikusabban korlátozó belpolitika.

Ezért ragaszkodik a Diákhitel II-höz: itt kell tartania a tehetségeket, erővel. Márpedig ha mostantól iskolázottan akar külföldön boldogulni valaki, egy azonnal visszafizetendő, sokmilliós hitellel kerül majd szembe. Ami, politikusaink reményei szerint, bőven elég ahhoz, hogy röghöz kösse mind.

(...)

Ezzel csak egy problémát látok. Ausztria még áll. Mint ahogy sok másik európai ország, ahol évtizedes hagyományai vannak az egyetem mellett egy-két éves gyakornoki állást vállaló, és abból egyetemre félretenni igyekvő fiatalok alkalmazásának.

Országok, melyek gazdasága számít az olcsó, tanulni akaró munkaerőre.

Aki tehetséges, aki képes értéket teremteni, az mindig elmegy oda, ahol nem vagdossák le a szárnyait. Mert itt maradni, és nem tanulni meg repülni számára egyszerűen nem opció – ettől vállalkozó.

Aki meg itt maradt szemétdombon ücsörgő, fásult kakasnak, az nem fog munkahelyet teremteni senkinek. Csak kikaparni a gesztenyét magának, a többi meg dögöljön éhen – jó magyar szokás szerint.

(...)

Kedves szülők: 200 és 1200 kilométer között igazából csak fejben sok a különbség, hisz ha egyszer elköltöztek otthonról az egyetemért, akkor Heidelbergben pont ugyanúgy nem itthon lesz a gyerek, mint Szegeden.

Nincs semmi baj azzal sem, ha fiatalon dolgoznak, hisz (kevés kivétellel) a ti szüleitek, nagyszüleitek is ezt tették. Most megint ilyen időket élünk.

Menjenek. Mindaddig, amíg mi itthon nem tudunk otthont adni nekik felelős döntésekkel, megbízható háttérrel – menjenek.

Talán hosszútávon hasznára válik majd ennek az országnakn, ha nem itt nőnek fel a következő generáció politikusai.